Tóthék — a papír arról, hogy nincs semmi

Első hónap: a „majd”

A válás után az első hét hónapban a tartásdíj megérkezett. Néha késve, néha kerekítve, de megérkezett.

A nyolcadik hónapban nem.

Sándor akkor azt írta: jövő héten rendezem.

Erika ezt elhitte.

Ez logikus volt. Hét hónapon át volt rá bizonyíték.

Második hónap: a „tudom”

A második hónapban Erika már nem kérdezett, hanem tájékoztatott.

Így alakult ki a Tóth-család legfontosabb kommunikációs műfaja: a bejelentés.

> – A kicsinek szemüveg kell. > – Tudom. > – Az ideje is lejárt a réginek. > – Tudom. > – Sanyi, mit jelent az, hogy tudod? > – Azt, hogy tudom.

A szemüveg négy hónappal később készült el.

A „tudom” szó ebben a házasságban addigra elveszítette az összes jelentését, kivéve egyet: ne kérdezz tovább.

Harmadik hónap: az egyszavas korszak

A harmadik hónapban Sándor válaszai lerövidültek.

Erika üzenetei nem.

Van egy pont, amikor az egyik fél bekezdésekben ír, a másik pedig szótagokban, és ez már önmagában egy egész kapcsolat leírása.

Negyedik hónap: a füzet

Erika ekkor kezdett vezetni egy füzetet.

Nem vádiratnak szánta. Csak nem bírta fejben tartani, hogy mennyi hiányzik.

A füzet első oldalán ez állt: hónap, összeg, megjegyzés.

A hatodik oldalon már ez: hónap, összeg, mit nem vettünk meg helyette.

Az emberek ilyenkor kezdenek táblázatot vezetni. Nem a bosszú miatt. Hanem mert a fej egy idő után megtelik.

Ötödik hónap: az ellenintézkedés

Erika ekkor hagyta abba a fényképeket.

Addig minden héten küldött kettőt-hármat: a legkisebb a homokozóban, a nagyobbik a bizonyítvánnyal, valamelyik gyerek egy tortával.

Az ötödik hónapban ez elmaradt.

Nem döntés volt. Csak egyszer csak nem küldte el, aztán másodszor is nem, és a harmadik alkalommal már ez volt a rend.

Sándor ezt megtorlásnak érezte.

Erika kimerülésnek nevezte.

Mind a kettőnek igaza volt, ami a legrosszabb fajta igazság.

Hatodik hónap: a titkos utalás

Sándor a nagyobbik lánya születésnapján átutalt egy kis összeget.

Nem Erikának. A lányának, a saját számlájára.

És mellé írt egy mondatot, amit azóta is sajnál:

> – Ez a mi titkunk, jó? Anyának ne szólj.

A lány tizenkét éves volt.

Egy tizenkét éves gyerek nem tud titkot tartani. Egy tizenkét éves gyerek titkot hordoz.

Ez a különbség két hét alatt látszott meg rajta.

Hetedik hónap: a lakcím

Sándor kiköltözött az albérletből, mert nem tudta fizetni.

Két hónapig egy ismerősénél lakott, kanapén, a lakcímbejelentést pedig elfelejtette.

Aztán már nem felejtette el. Már csak nem merte.

Ez a két állapot kívülről pontosan ugyanúgy néz ki. Belülről nem.

Nyolcadik hónap: a kommunikáció vége

A nyolcadik hónapban Erika felhívta.

> – Nyolc hónap. > – Tudom. > – Négy gyerek. > – Tudom. > – Mondj valamit, ami nem az, hogy tudod. > – Nincs. > – Mi nincs? > – Semmi.

Ez volt az utolsó telefonbeszélgetésük.

Utána már csak papírok beszéltek egymással.

A kilencedik lépcső: a hivatal

Erika végrehajtást kért.

A végrehajtási eljárás hónapokig tartott: megkeresések, helyszíni eljárások, adatlekérdezések. A vége egy jelentés lett, amelynek a lényege egyetlen mondatban összefoglalható: nincs mit találni.

Erika ezzel a papírral ment be a gyámhivatalba, mert a gyermektartásdíj állami megelőlegezéséhez pontosan ez kell: annak igazolása, hogy a behajtás átmenetileg eredménytelen.

A pultnál ez így hangzott:

> – Hozott igazolást a jövedelméről? > – Igen. > – És a végrehajtásról? > – Azt is. > – Az eredménytelenségről? > – Az ugyanaz a papír. > – Jó. Akkor most azt kell igazolni, hogy tényleg nincs neki semmije. > – Ez van ráírva. > – Akkor rendben.

Erika ekkor sírta el magát. Nem a hivatalban. Kint, a lépcsőn.

Nem azért, mert megalázónak érezte.

Hanem mert működött.