A bevásárlólista

Az első mindegy

2011 őszén, a második közös hónapban Mónika megkérdezte, mi legyen vacsorára.

– Mindegy. – Van rakott krumpli meg van tészta. – Mindegy, tényleg. – Akkor rakott krumpli. – Jó.

Ez akkor kedves volt. Rugalmasnak tűnt.

A rugalmasság és az eltűnés az első években ugyanúgy néz ki.

A lista

A hűtőn megjelent egy lap, mágnessel.

Nem azért, mert Mónika szervezni akart. Azért, mert kétszer előfordult, hogy nem volt kenyér.

Az elején a lap tetején két oszlop volt: „ÉN” és „TE”.

A „TE” oszlop kilenc éven át üres maradt.

Mónika a harmadik évben abbahagyta a két oszlopot. Egy oszlop lett belőle.

Ezt akkor praktikus döntésnek nevezte.

A nyaralás

2014-ben Mónika kiválasztott egy horvát kempinget.

– Jó lesz? – Mindegy, ahova mész, jó lesz. – Nem én megyek. Mi megyünk. – Én is ezt mondtam.

Nem ugyanazt mondta.

De ezt egyikük sem tudta még megfogalmazni.

A passzív-agresszív szakasz

A negyedik évben Mónika kísérletezni kezdett.

Vett rozskenyeret, mert Márton azt nem szerette. Ha szól, akkor van vélemény.

Márton megette. Kommentár nélkül.

Vett a szokásosnál drágább kávét. Márton megitta.

Aztán vett egy sárga törölközőt.

– Milyen? – Törölköző. – De milyen? – Sárga. – És? – Jó.

Ekkor Mónika három napig nem beszélt.

Márton ezt később úgy emlékezte, hogy „megint megsértődött valamin”.

Ő tényleg nem tudta, min.

Ez az ügy tragédiája, sűrítve: az egyikük mindent kimondott, csak nem azt, ami fájt. A másikuk semmit nem mondott ki, és azt hitte, ez békesség.

A szabályalkotás

Az ötödik évben Mónika bevezette a szerdát.

Szerdán Márton dönt.

Ez le is volt írva a listára, felül, nagybetűvel: SZERDA — MÁRTON.

Az első szerdán Márton azt mondta, hogy mindegy.

A második szerdán azt mondta, hogy legyen az, ami múlt szerdán volt.

A harmadik szerdán Mónika levette a papírt, és írt egy újat, szerda nélkül.

Aznap Márton megkérdezte, hogy hol a másik lap.

Ez volt az egyetlen alkalom kilenc év alatt, hogy észrevette a lista változását.

Lisszabon

2019 nyarán Mónika lefoglalt két repülőjegyet Lisszabonba.

Nem kérdezte meg. Egy kolléganője azt mondta neki, hogy kérdezés nélkül kell csinálni.

A visszaigazolást kinyomtatta, és betette a konyhaszekrény fiókjába, a villák fölé.

Este 21:14-kor küldött egy üzenetet: „Van egy ötletem a nyárra.”

Márton 23:41-kor válaszolt: „Oké.”

Aznap több üzenet nem ment el egyik telefonról sem.

Mónika két hétig várta, hogy Márton kinyissa a fiókot.

Márton azon a két héten legalább húszszor kinyitotta azt a fiókot. Villáért.

Július 26-án Mónika lemondta a jegyeket. A kötbér harminckilencezer forint volt.

Erről azóta sem szólt neki.

A kommunikáció összeomlása

2019 őszétől Mónika abbahagyta a kérdezést.

Ez az a pont, ahol egy házasság véget ér, csak még senki nem mondta ki.

Nem veszekedtek. Nem kiabáltak. Egyszerűen mindent Mónika döntött el, és Márton mindent végignézett.

Kívülről ez harmonikus házasságnak látszott.

Belülről két ember volt, akik ugyanabban a lakásban vártak valamire.

A bontás

2020 februárjában Márton kérte a válást.

Az indoklása egyetlen mondat volt: „Kilenc éven át nem én döntöttem semmiről.”

Mónika ezt a mondatot a mai napig nem tudja hova tenni.

A vagyonmegosztás elmaradt. A lakás papíron mindkettőjük nevén maradt.

Mónika benne lakott, egyedül.

Fizette a hitelt, egyedül.

A per

2023 őszén Márton keresetet nyújtott be a lakás felének kiadására.

Nem azért, mert eszébe jutott a lakás.

Azért, mert az élettársával, Orsolyával néztek egy másikat, és kellett az önerő.

Három és fél év alatt Mónika egyedül fizette a hitelt, és ötszázhuszonnyolcezer forintot költött a fűtésrendszerre, mert a régi kazán télen leállt.

A per első tárgyalásán Mónika ügyvédje benyújtotta a törlesztések listáját.

Márton ekkor látta először, mennyit fizetett a volt felesége.

– Nem tudtam, hogy egyedül fizeted. – Nem kérdezted. – Mondhattad volna. – Mondtam. 2021 márciusában, telefonon. – Arra nem emlékszem. – Nem. Azt mondtad, hogy oké.