Az egymillió forintos cég

A hónap ötödike

Minden hónap ötödikén megcsörren a könyvelő telefonja, és Judit van a vonalban.

Ez tizenkilenc éve így megy.

Nem üzleti szükség. Rituálé. Judit ötödikén felhív, végigmennek a számlákon, és a végén megkérdezi, hogy „minden rendben van-e”.

A könyvelő tizenkilenc éve azt válaszolja, hogy igen.

Ez a történet legfontosabb adata, és a legunalmasabbnak látszik.

Az örökség, amit nem tettek bele

2003-ban Judit két teherautóval és egy telephelynek használt udvarral indult.

Endrének ekkor volt egy örökölt pénze. Az apja házának az árából jutott rá.

Két hétig gondolkodott rajta.

– Beteszem a cégbe. – Tedd. – És ha nem lesz belőle semmi? – Akkor nem lesz belőle semmi. – Ez nem válasz. – Nem is kérdés volt.

Endre végül a nyaralóba tette.

Ezt a döntést a családban huszonkét évig senki nem hozta szóba.

A tárgyaláson viszont az első nap előkerült.

A „mi cégünk”

A cég nőtt. Két teherautóból lett tizenegy.

Endre nem dolgozott benne. Ő vitte a gyereket edzésre, ő cserélt izzót az udvari lámpában, és ő vette fel a telefont, ha a fuvarozó este tízkor hívott, mert Judit akkor már aludt.

Tizennégy évre letette a saját szakmáját. Villanyszerelő volt.

Vasárnapi ebédeknél Endre azt mondta: „a mi cégünk”.

Judit ilyenkor nem szólt semmit.

Egyszer aztán szólt.

– Az én cégem. – Tessék? – Az én cégem. Nem szépészeti kérdés. Az én nevemen van. – Harminc éve élek ebben a cégben. – Én meg benne dolgozom.

Endre nem vitatkozott. Kivitte a tányérokat.

De aznap este megnézte a cégkivonatot.

Először harminc év alatt.

A telefon, amit nem vett fel

Ettől kezdve Endre este tíz után nem vette fel a fuvarozókat.

Nem jelentette be. Nem magyarázta meg. Egyszerűen nem nyúlt a telefonért.

Judit három hét után kérdezte meg, mi van.

– Nem hallom. – Ott van melletted. – Akkor nem hallom jól.

Ez nem lázadás volt. Ez egy villanyszerelő passzív-agresszív korszaka.

A dosszié

Endre nyitott egy dossziét.

Nem bosszúból. Azért, mert nem értett valamit, és ő így szokta megérteni a dolgokat.

Bekerült a cégkivonat, a mérlegek, a nyaraló adásvételije, és egy kézzel írt lap, amelyen az szerepelt, hogy melyik évben mennyit keresett Judit, és melyik évben mennyit ő.

A lap alján egy megjegyzés: „2009-től nem hasonlítható”.

A dossziét a szekrény tetejére tette.

Ott állt két évig, mint egy be nem gyújtott gyújtózsinór.

A bejelentés

A válást Judit jelentette be, áprilisban, egy szerdai napon, a konyhában.

Nem volt előtte veszekedés. Ez sokkal rosszabb volt.

Endre annyit kérdezett, hogy a cég mi lesz.

Judit annyit válaszolt, hogy majd a jogászok.

A jogászok ekkor még nem is tudtak róla, hogy ők a jogászok.

Augusztus tizennegyedike

Négy hónappal később az üzletrész gazdát cserélt.

A vevő tizenegy évig dolgozott Juditnál. Raktárban kezdte.

A vételár egymillió forint volt.

A cég éves árbevétele száznyolcvanmillió.

Az aláírás után Judit üzenetet írt.

– Aláírtuk. – Én mit csináljak hétfőn? – Ugyanazt, amit eddig.

Ez a két mondat lett a per gerince.

Nyolc szó. Nyolc percnyi különbség a két üzenet között.

Ami nem változott

Az átruházás óta a cég székhelye ugyanaz.

Az ügyvezető ugyanaz.

A tizenegy teherautó ugyanott áll.

A telephelyi kutya ugyanaz.

A könyvelőt pedig minden hónap ötödikén továbbra is Judit hívja fel.

Egy dolog változott: a cégkivonaton a név.

A kommunikáció összeomlása

Endre szeptemberben tudta meg, hogy az üzletrész elment. Nem Judittól. A könyvelőtől, aki egy iratot rossz e-mail-címre küldött.

Aznap este felhívta Juditot.

– Mennyiért? – Ez nem rád tartozik. – Mennyiért, Judit? – Piaci áron. – Mennyi a piaci ár? – Amennyiért valaki megveszi.

Ez formailag igaz mondat.

Tartalmilag egy házasság vége.

A jogi konfliktus

Endre keresetet nyújtott be. A dosszié a szekrény tetejéről lekerült az ügyvédi asztalra.

Az ügyvéd végiglapozta, és három dolgot húzott alá: a vételárat, az árbevételt, és a hétfői üzenetet.

– Ez a három. – És a többi? – A többi harminc év. Azt nem lehet iratszámmal ellátni.