A vízóra

A leolvasás

Ottó minden hónap elsején kiment a kertbe, felnyitotta az aknafedelet, és lefényképezte a vízórát.

Nem volt ebben semmi kóros. Sok ember csinálja.

Ottó viszont a fényképet be is írta egy füzetbe. Dátum, óraállás, különbözet, és egy rövid megjegyzés.

A megjegyzés volt a baj.

A visszatérő apróság

Anett szeretett fürödni. Nem hosszan, nem tékozlóan, egyszerűen szeretett kádban ülni, és ezt tizenegy éven át tette.

Az első három évben Ottó ezt viccnek tekintette.

A negyedik évben elkezdte mérni.

Az ötödik évben megállapította, hogy egy kád víz nagyjából annyi, mint négy zuhanyzás, és ezt közölte is, vacsora közben, minden érzelmi töltet nélkül, ahogy az időjárást szokás.

– Csak hogy tudd. – Miért kell tudnom? – Mert érdekes. – Ottó, ez nem érdekes. – Nekem érdekes. – Nekem meg az, hogy egyszer egy nap tíz percig senki nem szól hozzám.

Ez volt az a mondat, amit Ottó tizenegy éven át nem hallott meg, pedig Anett hét különböző formában elmondta.

A piros toll

A hatodik évtől Ottó a füzetben pirossal írta azokat a hónapokat, ahol a fogyasztás meghaladta az általa kiszámolt átlagot.

Nem mondta ki, hogy „a te hónapjaid”. Nem is kellett kimondania. Anett tudta, hogy melyik hónapban volt otthon a lánya influenzával, és melyik hónapban volt Ottó egy hétig kiküldetésben, és hogy melyik hónap piros.

A szabályalkotás

2020 telén Ottó időzítőt szerelt a bojlerre.

Ez már nem viccnek indult. Ez rendszernek indult.

Az időzítő reggel hat és fél nyolc, illetve este hét és kilenc között engedte a melegvizet. A többi időben a bojler aludt.

A hűtőn megjelent egy laminált lap: MELEGVÍZ-IDŐSÁVOK.

Laminálva. Ez a részlet fontos. A laminálás azt jelenti, hogy az illető nem ideiglenes megoldásra gondolt.

A rendszer működött.

A házasság kevésbé.

Az ellenintézkedés

Anett elkezdett máshol zuhanyozni. A nővérénél, hetente kétszer. Aztán beiratkozott egy konditerembe, ahová nem járt edzeni.

Négy hónapig fizetett egy éves bérletet azért, hogy legyen hol megmosnia a haját.

Amikor Ottó rájött, azt kérdezte:

– Ez most demonstráció? – Nem. Ez zuhanyzás. – De miért ott? – Mert ott nem szól hozzám senki, amíg csinálom.

A megtorlás

2023 márciusában Ottó elköltözött. Albérletbe, három utcával arrébb — a ház maradt Anettnél és a gyereknél.

A rezsi viszont maradt közös. Közös számláról, közös néven, mert így volt egyszerű, és mert a vagyonmegosztás még sehol nem tartott.

Ottó pedig — és ez volt a hiba, amit később ő maga is elismert — továbbra is minden hónap elsején elment a házhoz, felnyitotta az aknafedelet, és lefényképezte az órát.

Nem ment be. Nem szólt. Csak jött, fotózott, ment.

Anett a konyhaablakból nézte.

Négy hónapon át.

A pénzügyi eszkaláció

Augusztus elsején, körülbelül tíz perccel Ottó távozása után, Anett bement a fürdőszobába, és megnyitotta a csapot.

Aztán a konyhait. Aztán a kertit.

Aztán felkapcsolta a villanyt a nappaliban, az előszobában, a kamrában és a garázsban.

És nem kapcsolta le.

Harmincegy napig.

A ház éjjel világított, mint egy karácsonyi kirakat. Az udvarban a locsolócsapból egyenletes sugárban folyt a víz az elfolyóba.

Anett tette a dolgát. Dolgozott, főzött, elvitte a gyereket úszni.

És minden este, mielőtt lefeküdt, kinézett az ablakon, és látta, hogy még mindig világos.

Nem érzett elégtételt. Erre később külön kitért. Nem érzett semmit.

Csak azt tudta, hogy szeptember elsején valaki fel fogja nyitni azt az aknafedelet.

A fordulat, amit senki nem tervezett

Csakhogy szeptember elseje előtt jött valaki más.

Augusztus 24-én, délelőtt fél tizenegykor egy szolgáltatói gépkocsi állt meg a ház előtt. Két ember szállt ki, egyikük egy hosszú, botra szerelt eszközzel.

– Jó napot kívánok. A fogyasztásmérő adatai alapján jöttünk ki. – Milyen adatok alapján? – Kérem szépen, mi csőtörésre gyanakodtunk. Ez a mennyiség rejtett szivárgásra utal. Beszakadásra is gondoltunk, az alap alatt. – Nincs csőtörés. – Akkor viszont… valahol folyik a víz. – Igen. – Hol? – Mindenhol.

A férfi lassan körbenézett az udvaron. Megnézte a kerti csapot. Aztán a nyitott ablakon át a kigyulladt előszobalámpát, délelőtt fél tizenegykor.

Aztán visszanézett Anettre, és feltette azt a kérdést, amit egyetlen szabályzat sem írt elő neki:

– Minden rendben van, asszonyom?

Anett elsírta magát.

Nem a férfi előtt szégyellte magát. Ottó előtt szégyellte magát, aki nem is volt ott, és aki még nem is tudott semmiről.

A kommunikáció összeomlása

Anett elzárta a csapokat. Lekapcsolta a lámpákat. Nem mondta el senkinek.

Szeptember elsején Ottó jött, fényképezett, ment.

Aztán megállt a kapuban, visszafordult, és még egyszer megnézte a fotót a telefonján.

Utána telefonált.

– Anett. – Igen. – Mi ez a szám? – Melyik szám? – Tudod, melyik. – Igen. – És? – És most először tizenegy éve megnézted a számot úgy, hogy közben rólam beszéltél.

Ottó nem válaszolt. Négy másodperc csend. Anett hallotta, hogy a másik oldalon lapoz valaki egy füzetben.

A jogi konfliktus

Ottó ügyvédhez ment. Vitte a füzetet, a fényképeket, a számlát.

Anett is ügyvédhez ment. Vitte a laminált lapot.

Mindkét ügyvéd ugyanazt kérdezte, két különböző szobában, ugyanazon a héten: „És ezt maga most miért mutatja meg nekem?”