A siklósi ház

A konyhaszekrény

2012 őszén, két héttel a beköltözés után Zsigmond megállt a konyhában, végignézett a falon, és azt mondta:

– Ezt kidobjuk, ugye?

Mária nem válaszolt azonnal.

– Az apám csinálta. – Jó. Akkor nem dobjuk ki.

Ennyi volt.

Tizenkét éven át ez a szekrény ott maradt a falon, kicsit ferdén, mert a fal sem volt egyenes.

És tizenkét éven át minden vitájuk végén valamelyikük eljutott odáig, hogy „a konyhaszekrényt sem lehetett kidobni”.

A nyelvtan

A ház 2009-ben szállt Máriára és a testvérére, a szülők után. 2011-ben Mária kivásárolta a testvér részét: négymillió-kétszázezer forint ment el rá a család közös megtakarításából.

A tulajdoni lapon egyetlen név szerepelt.

A hétköznapokban viszont két nyelv élt egymás mellett.

Zsigmond azt mondta: „a mi házunk”.

Mária azt mondta: „itthon”.

Soha nem mondta azt, hogy „az én házam”. De azt sem mondta soha, hogy „a tiéd is”.

Zsigmond tizenegy évig azt hitte, hogy ez ugyanaz.

Az elmaradt negyvenezer forint

A kivásárlás után Mária felvetette, hogy menjenek be a földhivatalba.

– Minek? – Hogy rendben legyen. – Rendben van. – Papíron nincs. – Az a papír pénzbe kerül. – Negyvenezer. – Na ugye.

Zsigmond ma már tudja, hogy nem a negyvenezer forint volt a baj.

Egyszerűen nem szeretett hivatalba menni. Nem szeretett sorszámot húzni, nem szeretett üvegablak mögött ülő embereknek magyarázni, és nem szeretett olyan helyen lenni, ahol nem ő tudja a legjobban, mit kell csinálni.

A tetőn ő tudta a legjobban.

Ezért inkább a tetőre ment fel.

A kilencvenkét nap

A tetőt 2013-ban és 2014-ben csinálta meg. Egyedül.

Nem volt brigád, nem volt segéd, nem volt daru. Volt egy létra, egy raklapnyi cserép, és egy ember, aki nyaranta minden szabadnapját ott töltötte.

A napokat vezette. A konyhai falinaptáron, ceruzával, egy ferde vonallal.

2013: negyvenegy vonal.

2014: ötvenegy vonal.

Összesen kilencvenkét vonal.

Számla: nulla darab.

A szomszéd kétszer szólt át, hogy segít. Zsigmond kétszer mondta, hogy nem kell.

Ezt a szomszéd később szó szerint így mondta el.

A papír, ami elkészült

2016 augusztusában Mária bement egy siklósi ügyvédhez, és megcsináltatta.

Ajándékozási szerződés a ház egyötöd tulajdoni hányadáról, Zsigmond javára. Kifizette a negyvenezret. A tetején dátum, alul két üres vonal.

Augusztus 22-én, kedden délután hazavitte.

17:09-kor írt: „Este beszéljünk valamiről.”

17:40-kor jött a válasz: „Jó. Elő tudod venni a nagy létrát?”

17:41-kor Mária ennyit írt: „Elő.”

Aznap este nem beszéltek róla.

Másnap sem.

A papír bekerült a hűtő melletti fiókba, a garanciapapírok alá.

Kilenc évig ott volt.

Az ellenintézkedés, amiről senki nem tudta, hogy az

Zsigmond ettől kezdve nem hívott szerelőt.

Semmihez.

Kazán, csempe, kerítés, villanybojler, kerti csap. Mindent maga csinált meg.

– Miért nem hívunk valakit? – Minek fizessünk valakinek, ha én is meg tudom csinálni? – Mert három hete nincs melegvizünk. – Kettő és fél.

A padlástérbe beépített egy szobát is. Gipszkarton, laminált padló, két konnektor.

Abban a szobában soha senki nem lakott.

A külön kassza

2019-től külön borítékban tartották a pénzt.

Az egyiken az állt: „ház”. A másikon: „egyéb”.

A „ház” boríték Máriánál volt, mert a rezsit ő intézte.

A „egyéb” boríték Zsigmondnál, mert a szerszám az egyéb.

Ez a beosztás pontosan addig működött, amíg valakinek eszébe nem jutott megkérdezni, hogy a tető melyik borítékba tartozik.

A kommunikáció összeomlása

2022-től Zsigmond már nem kérdezett, csak közölt.

Mária már nem közölt, csak jegyzetelt.

A konyhaasztalon volt egy jegyzettömb, arra írták egymásnak, hogy „fogorvos szerda 10” és „a kutya kapott enni”.

Az utolsó közös bejegyzés 2023 februárjából: „a csap csöpög”.

Alatta, más kézírással: „tudom”.

A jogi konfliktus

A bontókeresetet Zsigmond adta be 2023 nyarán.

A kereset lényege nem a válás volt.

Az volt benne, hogy tizenegy évet lakott egy házban, amelyre két nyáron át tetőt rakott, és ebből jogilag egyetlen négyzetmétere sincs.

Az első tárgyaláson Mária maga mondta el, hogy a testvér kivásárlását a közös pénzükből fizették.

Nem kellett kiszedni belőle.

Ez a mondat lett a per egyetlen olyan pillanata, amikor mindkettőjük ügyvédje ugyanabba az irányba nézett.